Életjel

Muszáj most már életjelet adnom magamról, mert a végén még azt hiszitek, hogy már nem fogok többször a blogra írni. Pedig de, szorgosan írom a "draft"-okat, készítem elő a képeket, de:

1: fotózási mániánk idén tetőzik, ami azt jelenti, hogy rengeteg képet készítünk, a másik meg hogy nem is vagyok hajlandó csak úgy feltenni a blogra, természetesen fel szeretném javítani őket lightroomban. Hát igen, mert most már ilyennel is próbálkozunk.

2: annyi a meló két szabadság között, hogy nem jutok el esténként az előző kiruccanás kiposztolásáig, már megyünk is a következőre. (Ami amúgy jót jelent, hogy élek is a munka mellett, más részről meg nem jót, hogy a hétköznapjaim kimerülnek a létfenntartásból és a számítógép püföléséből.)

Szóval jönnek a képek meg a sztorik is hozzá, csak kis türelmeteket kérem. Addig is sziporkázok kicsit a ma esti élményemről:

Kopogtatnak az ajtón (talán évente egyszer, ha előfordul): Arno anyukája az (gyorstalpaló: Arno a főnököm, akitől bérlem a stúdiót (=garzon). A házban lakik még egy család meg Arno szülei),  kezében valami furcsa szilikon sprayvel meg számtalan papírtörlővel és valami nyikorgásról beszél (francia anyanyelvű, németül is tud természetesen, de nekem nehezen érthető akcentussal). Mire észbe kapok, addigra ott áll a fürdőszoba ajtómnál és vizsgálgatja. Közben mondja tovább, hogy valami istentelenül nyikorog az ajtóm, amit ő a 80 éves éles hallásával (tényleg az!) két emelettel feljebb (!!!) hall és nem tud tőle aludni. :D Hát kész, végem van. Próbálok nem nevetni és a nyikorgás okát vele együtt felkutatni. Nagyon nyomkodja a gumi tömítést, és rázza a fejét, hogy ejj ejj, ez nagyon ki van száradva, biztos emiatt nyöszörög szerencsétlen ajtó. A direkt erre vásárolt célszerszámmal mindenhova bespriccel egy kis szilikont, gondosan áttörli a fél tekercsnyi papírtörlővel, persze az ajtófélfát nem éri fel, így én kerülök bevetésre. Körbefújtunk minden szegletet, vasalatot, de még mindig nyikorog. Mondom Arno anyukájának, valószínű az ajtó megvetemedett, amikor beázott a plafon; mutatom a foltot a plafonon. Te atya ég, hát ez borzalmas, Arnonak mutattam? Mondom igen, de azóta se történt semmi. Hát na majd én beszélek vele, meg mondom a férjemnek (a bácsi 80+), hogy csinálja meg, Arnonak úgysincs ideje rá. Én erre: okkkééé,  de az ajtót szerintem cserélni kell, mert a zár se működik már... Néni azt is megvizsgálja: hát ebből csak kiesett a belső fém rész. Mondom oké, lehetséges, de sosem találtam kiesve ilyet, a porszívó ezt meg tuti nem szippantja fel. No mindegy. Konstatálva a dolgokat menésre vette a figurát, még két percig fújt egyet, hogy jesssszusom, de izzad, mert hogy olyan forróság van (este 9-kor Zermattban?! Jó ha a higanyszál még épp eléri a 20 fokot....), ebben a két percben többet tudok meg a saját főnököm magánéletéről, mint amúgy egy év alatt, majd megköszönöm a segítségét, illedelmesen elköszönök és bezárom az ajtót mögötte.

Épp visszaülök a géphez, hogy a vacsorához elindított family guy részemet befejezzem, erre ismét kopognak. Kinyitom. Áh csókolom, ismét Ön az. :D Néni ismét beoson hozzám egy furcsa fém darabbal a kezében. Nyomkodja bele a zárba, nem akaródzik, végül csak-csak belemegy és lám, ismét működik a fürdőajtó zárja. :D Ekkor már se köpni se nyelni nem tudok. :D

Következtetés:

- már tudom, hogy kitől örökölte Arno a tehetségét

- már azt is tudom, hogy inkább kell a 80 éves anyukájához fordulnom házmesteri problémákkal, mint a saját építésvezető fiához. :D