Workshop házi - fa I fém
Dani, az utolsó két skype-on tartott órára mindenkinek kijelölt egy-egy témát, amelyről képsorozatot kellett készítenie. Mindenkinek más volt a feladata, főleg olyan, amilyen témában szeretne az illető fejlődni. Így kaptam kézhez a következő témakört: "Struktúrák és életlenedések". Tyű a mindenit, de szép szavak külön-külön, hát még egymás után. El tudnám képzelni egy profi építészeti könyv borítóján, vagy akár egy kiállítás megnyitó főcímeként is.
Hogy értsem is, mi a dolgom, Dani szépen körbe írta, mit is képzelt el feladatként. A cél az volt, hogy úgy készítsek képsorozatot, hogy a képeken különböző textúrák, felületek, ritmikusságok jelenjenek meg a lehető legletisztultabb formában, egy - vagy több - életlenedéssel egyetemben. Ezt elérhetem mélységélességgel - illetve életlenséggel -, bemozdulással, és így tovább, határt csak a környezet adta lehetőségek és a képzeletem szabhat.
A saját gépem hiányában elkértem Hänggi fullframes Nikonját, amit tudom, hogy viszonylag ritkán használ. Kedves Zurniwenek, áldja őket az ég, szándékban jeleskednek, de rendezettségben már kevésbé. 😄 Úgy kezdődött a történet, hogy Hänggi és az öccse, Peter (négyen vannak tesók, csak hogy fair legyen az arány, két nővér társult be hozzájuk) is elutaztak a hétvégére Ausztriába. Zermattból Ausztriába mennek síelni, ezen mindig jókat nevetek, de azért megértem, hogy az évek alatt ráuntak az itteni 520 km-nyi pályára.
Szóval Hänggi a feleségével átküldte a gépet a szomszédos hotelbe, elvileg csak fel kell nyalábolnom, és már lőhetem is a képeket. Aha, kis naiv, hogy még most sem tanultam meg. 😄 Hänggi szépen odaadta a Nikon vázat, de csak és kizárólag a vázat. Se objektív, se aksi !!!, se töltő hozzá. Mindezt persze a kávézóban vettem észre, ahova beültem reggelizni. Hänggi már az osztrákoknál rótta a köröket, így nincs más hátra, mint Petert keresni (ő aznap megy elvileg utánuk, reménykedtem, hogy még nincsen úton). Áldom ilyenkor a messengert, hogy el lehet érni olyan embert is, akinek a telefonszáma amúgy nincsen meg. Szóval írok Peternek, hogy megkaptam a bátyjától a kamera csontvázat, de szegénynek se szeme, se szíve, se agya. Objektív, milyen kell? Ez jó lesz? Szuper, beteszem a postaládába Neked. Aksi is kell? Nem gond, van az is nálam. Töltővel együtt azt is kiteszem a postaládába. Rendben? Igen, szuper, ezer hála! Felnyaláboltam a hiányzó testrészeit szerencsétlen fotómasinának, majd bementem az irodába egy másik elfekvőben lévő objektívért.
Az irodába érve beteszem az aksit a gépbe, de se kép se hang. De jó, csutkára le van merülve. Oké, akkor töltsük fel. Egy óra múlva pakolom be a táskába a cuccot - végre indulhatok fotózni -, mire észbe kapok, hogy bakker, még a memória kártyát is kivették belőle?! De hát az a kártya csak ebbe a gépbe jó, az összes többibe másfajta kell. Gyorsan gyorsan, még egy üzenet Peternek, hátha még itt van és be tud dobni még egy memória kártyát is a postaládába - a postaláda itt olyan, hogy van egy rekesz a leveleknek és van egy a kisebb csomagoknak, amit ha nem zár be az ember kulcsra, simán ki tud bárki nyitni; természetesen itt simán beteszik a rendelt csomagokat anélkül, hogy bezárnák, mert hát ki vinné el?! 😄. Siker, Peter még otthon volt, bedobta nekem a hiányzó utolsó alkatrészt a kamerához. Szegényem, hogy megbombáztam aznap az üzenetekkel, szerintem azóta le is tiltott a messengeren. 😃 Tehát így lettem reggel 9-es kelés ellenére először délután 2-kor fotózásra kész. Mi a tanulság? Mindent előre meg kell kérdezni, vagy egy héttel korábban elkérni. Nagylelkűségben és segítőkészségben a Zurniwenek nem fukarkodnak, de nagy káosz kapitányok, legalább is a család férfi tagjai, az biztos. 😊
Aznap délután a város kedvenc kis utcácskájában fotóztam részleteket, majd lementem a patak partjára és be is esteledett. Síeléshez nem volt szép idő, de fotózáshoz a felhős, szórt fény kifejezetten jót tett. Az egyes képsorozataimat külön-külön fogom feltölteni, hogy ne kavarodjanak össze. Íme itt az első:
Hogy értsem is, mi a dolgom, Dani szépen körbe írta, mit is képzelt el feladatként. A cél az volt, hogy úgy készítsek képsorozatot, hogy a képeken különböző textúrák, felületek, ritmikusságok jelenjenek meg a lehető legletisztultabb formában, egy - vagy több - életlenedéssel egyetemben. Ezt elérhetem mélységélességgel - illetve életlenséggel -, bemozdulással, és így tovább, határt csak a környezet adta lehetőségek és a képzeletem szabhat.
A saját gépem hiányában elkértem Hänggi fullframes Nikonját, amit tudom, hogy viszonylag ritkán használ. Kedves Zurniwenek, áldja őket az ég, szándékban jeleskednek, de rendezettségben már kevésbé. 😄 Úgy kezdődött a történet, hogy Hänggi és az öccse, Peter (négyen vannak tesók, csak hogy fair legyen az arány, két nővér társult be hozzájuk) is elutaztak a hétvégére Ausztriába. Zermattból Ausztriába mennek síelni, ezen mindig jókat nevetek, de azért megértem, hogy az évek alatt ráuntak az itteni 520 km-nyi pályára.
Szóval Hänggi a feleségével átküldte a gépet a szomszédos hotelbe, elvileg csak fel kell nyalábolnom, és már lőhetem is a képeket. Aha, kis naiv, hogy még most sem tanultam meg. 😄 Hänggi szépen odaadta a Nikon vázat, de csak és kizárólag a vázat. Se objektív, se aksi !!!, se töltő hozzá. Mindezt persze a kávézóban vettem észre, ahova beültem reggelizni. Hänggi már az osztrákoknál rótta a köröket, így nincs más hátra, mint Petert keresni (ő aznap megy elvileg utánuk, reménykedtem, hogy még nincsen úton). Áldom ilyenkor a messengert, hogy el lehet érni olyan embert is, akinek a telefonszáma amúgy nincsen meg. Szóval írok Peternek, hogy megkaptam a bátyjától a kamera csontvázat, de szegénynek se szeme, se szíve, se agya. Objektív, milyen kell? Ez jó lesz? Szuper, beteszem a postaládába Neked. Aksi is kell? Nem gond, van az is nálam. Töltővel együtt azt is kiteszem a postaládába. Rendben? Igen, szuper, ezer hála! Felnyaláboltam a hiányzó testrészeit szerencsétlen fotómasinának, majd bementem az irodába egy másik elfekvőben lévő objektívért.
Az irodába érve beteszem az aksit a gépbe, de se kép se hang. De jó, csutkára le van merülve. Oké, akkor töltsük fel. Egy óra múlva pakolom be a táskába a cuccot - végre indulhatok fotózni -, mire észbe kapok, hogy bakker, még a memória kártyát is kivették belőle?! De hát az a kártya csak ebbe a gépbe jó, az összes többibe másfajta kell. Gyorsan gyorsan, még egy üzenet Peternek, hátha még itt van és be tud dobni még egy memória kártyát is a postaládába - a postaláda itt olyan, hogy van egy rekesz a leveleknek és van egy a kisebb csomagoknak, amit ha nem zár be az ember kulcsra, simán ki tud bárki nyitni; természetesen itt simán beteszik a rendelt csomagokat anélkül, hogy bezárnák, mert hát ki vinné el?! 😄. Siker, Peter még otthon volt, bedobta nekem a hiányzó utolsó alkatrészt a kamerához. Szegényem, hogy megbombáztam aznap az üzenetekkel, szerintem azóta le is tiltott a messengeren. 😃 Tehát így lettem reggel 9-es kelés ellenére először délután 2-kor fotózásra kész. Mi a tanulság? Mindent előre meg kell kérdezni, vagy egy héttel korábban elkérni. Nagylelkűségben és segítőkészségben a Zurniwenek nem fukarkodnak, de nagy káosz kapitányok, legalább is a család férfi tagjai, az biztos. 😊
Aznap délután a város kedvenc kis utcácskájában fotóztam részleteket, majd lementem a patak partjára és be is esteledett. Síeléshez nem volt szép idő, de fotózáshoz a felhős, szórt fény kifejezetten jót tett. Az egyes képsorozataimat külön-külön fogom feltölteni, hogy ne kavarodjanak össze. Íme itt az első:
FA - FÉM
Megjegyzések
Megjegyzés küldése